A túlreagálás politikai kockázata lényegesen kisebb volt – magyarázta az olykor túlzó kormányzati járványintézkedéseket Molnár Márk Péter orvos-közgazdász.
Ön nemrég egy szakmai konferencián azt mondta: százmillió forintba került a járványügyi védekezés idején egyetlen megmentett minőségi életév Magyarországon. Hogyan számolta ki ezt az összeget?
Gyakorlatilag a GDP-csökkenést azonosítottam költségként, haszonként meg azt, hogy a járványgörbe laposításával mennyivel több embert tudunk megmenteni, mintha hagynánk elszabadulni a vírust. A modellszámítással nem tettem egyebet, mint amit az egészség-közgazdász szakma és az egészségügyi kormányzat 2004 óta minden gyógyszer- vagy egészségügyi technológia támogathatósági kritériumainál is vizsgál: mennyi embernél, hány minőségi életévet lehet megnyerni az adott terápiával az adott költség ellenében? Ezeknél a döntéseknél eddig axióma volt az erőforrások korlátossága, nevezetesen, hogy 15-20 millió forintnál többet nem adunk közpénzből egy megmentett életévért. Ezúttal viszont azt tapasztaltuk, hogy bármennyi erőforrást hajlandóak vagyunk arra fordítani, hogy az utolsó COVID19 áldozatot is megmentsük. Kérdés, miért kezeltük értékesebbként a covidos csoportot, mint azok körét, akikről nap mint nap lemondunk azzal, hogy nem biztosítjuk számukra a túl drágának titulált egészségügyi technológiákat.
Van válasza?
Magam is válaszokat keresek. A költségbecslésemmel is arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ha nem számszerűsítjük a görbelaposítás mellékhatásait, akkor sem tűnik gazdaságosnak, amit csinálunk. Ha pedig majd ezeket a mellékhatásokat is számba vesszük, akkor könnyen lehet, hogy a nyereséget jócskán meghaladó veszteséget találunk. Ha nem adunk kisgyerekek életének megmentésére többlet pénzt, akkor most miért adunk százmilliókat átlagosan 77,5 éves emberek életének 3-5 évvel való meghosszabbításáért? Vagy miért mondjuk a népegészségügyi szűrőprogramokról, hogy túl drágák, mikor a hazai vezető halálok jelentős része megelőzhető lenne szűréssel? És miért mondjuk azt eközben, hogy a covid-betegekre számolatlanul van pénz? Csak annyit mondtam, hogy ez egy új, a korábbival ütköző álláspont, és nem azt, hogy nem kéne ezekre a betegekre költeni. Az én szakmám eddig arról szólt, hogy optimálisan költsük el a forrásokat, ami nagyon drága, arra ne adjunk, amink van, azt arra fordítsuk, ami a legtöbb hozadékkal jár.
A magyar egészségügy mindennapi gyakorlatában miért pont 14-15 milliónál húzták meg a támogathatóság határát?
Erről vitatkozik az egészség-közgazdász szakma gyakorlatilag 15-20 éve: ezt a határértéket keményen kell venni, vagy csak irányelvként kezelni? A finanszírozók igyekeztek magukat megkímélni attól a vitától, hogy miért igen vagy miért nem a döntésük egy-egy terápia kapcsán, ezért az elfogadhatóság definíciójaként használt költséghatékonysági határértéket igyekeztek jogszabályba rögzíteni. A legtöbb helyen az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlására támaszkodtak, amely figyelembe veszi az egyes országok gazdagságát, és azt mondja, hogy egyetlen megmentett minőségi életévre az egy főre jutó GDP háromszorosa fordítható. Van ország, ahol ez törvényben vagy irányelvben rögzítve van. Nálunk az egészség-gazdaságtani irányelv utal erre, ami a gyakorlatban inkább elvi támpontként szolgál, mint kötelező érvényű küszöbérték.
Nem teljesen természetes az, hogy egy ilyen járvány idején másképpen költik a pénzt?
De, és ennek irodalma is van. Tény, hogy amikor vészhelyzet van, akkor máshogy viszonyulunk a költségekhez. Én csak azt mondom, hogy ez nem jelenti egyben azt is, hogy ezt helyesen tesszük.