Munkavégzésünket a koronavírus-helyzet alapjaiban rengette meg. És mi a helyzet azokkal, akik a munka megszállottjai?
A munkafüggőség az elmúlt néhány évtizedben egyre nagyobb figyelmet kap a tudományos életben. Sokan sokféleképpen határozták meg a problémát, de a legmodernebb értelmezés szerint a munkafüggőség egy viselkedési függőség. Nem csupán arról van szó, hogy valaki túl sokat dolgozik – e mögött nagyon sokféle ok, motiváció is állhat (például csak így tudja megteremteni a megélhetéshez szükséges minimumot), aminek semmi köze a munkafüggőséghez. Sokkal lényegesebb, hogy a személynek milyen a viszonya a munkához, és annak milyen hatásai vannak az élete különböző területeire.
A munkafüggők számára a munka mindennél és mindenkinél fontosabb. Csak ezután jöhet a család, a szórakozás, a pihenés – netán maga a járvány okozta vészhelyzet is. A munkafüggők maguk is észreveszik, hogy túl sokat dolgoznak, mégsem tudják félretenni a munkát – még akkor sem, ha előtte ilyen elhatározást tettek. Fejben mindig a munkán jár az eszük, még akkor is, ha a családdal kirándulnak, nyaralnak, vagy ha elmennek sportolni. Ha nem dolgozhatnak, szorongást vagy bűntudatot éreznek emiatt, és alig várják, hogy visszatérjenek a teendőik közé.
A túlzott munkavégzés miatt pedig számos konfliktust is megélnek, elsősorban családtagjaikkal, hozzátartozóikkal, akik sokszor szenvednek a munkamániás családtag miatt: folyton túlórázik, otthon is dolgozik, ideges, ha megzavarják a munkában, nem lehet vele együtt lazítani, és csak a munkáról lehet vele beszélni. „Eléggé megterhelő voltam a környezetem számára. Gyerekeimmel elmentem ide-oda, de csak félig voltam ott. Nem tudtam teljesen elvonatkoztatni a munka dolgoktól. Tehát ilyen beszűkült tudatállapotban léteztem” – nyilatkozta az egyik alany Kaló Zsuzsa pszichológussal tavaly az ELTE Pszichológiai Intézetében (PI) készített kutatásunkban.